(A Hold felszíne a kép közepén az Apollo-11 Parancsnoki modulja) [1]
A Hold, az emberiség nagy álmainak színhelye, örök kísérőnk azóta foglalkoztatja az ember gondolatvilágát, mióta az első ősember feltekintett az éjszakai égen ragyogó korongra. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kezdetek kezdete óta vágyódik az ember erre az égitestre, mint hogy számos istenség megtestesítője lett. Legendák és megszámlálhatatlan történetek dísze/vagy éppen díszlete is lett, s nem egy dalszerzőt ihletet azóta halhatatlan dallamok és szövegeket megalkotására. Hiszen még mi magyarok is énekeltük nem is olyan régen, hogy „sajtból van a Hold”. A Huszadik századig kellett várnia az emberiségnek arra, hogy fajunk első pár kiválasztott tagja sétát tehessen ezen a gyönyörű égitesten. Jó emberi szokáshoz híven ez az elképesztő utazás is egy verseny eredményeként jöhetett létre. Hogy melyik nemzet érte el a Holdat, az az emberiség szempontjából nem is olyan lényeges. A teljesítmény az, amely igazán számít, az, hogy az emberi tudomány és technika ezt lehetővé tette. Ötven éve, 1969. július 20 -án az Apollo 11 legénységének két tagja elsőként léphetett egy másik égitest felszínére. Azt egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy ehhez a rendkívüli teljesítményhez rengeteg szakember több évig tartó munkája kellett. Ahhoz, hogy emberek lépjenek a Holdra, számos űreszközre volt szükség, még olyan viszonylag egyszerűnek tűnő kérdés eldöntésében is, hogy hol történjen a tényleges leszállás.
Az nem volt kérdéses, hogy a Holdon felelhető számos „tenger” valamelyikén fog landolni a majdani Holdkomp. Érdekes módon ezeknek a területeknek semmi köze a földi értelembe vett vízfelszínhez. Hatalmas összefüggő medencékről van szó, amelyeket a naprendszer korai szakaszában olvadt bazalt töltött fel. A megkövült bazatláva sötét színe miatt hitték azt az első csillagászok, hogy tengereket látnak, amikor a Hold sötét foltjait szemlélték. Ezért is neveztek el minden ilyen képződményt „mare-nek” az latinul tengernek. Az ember előtt számos űreszköz vizsgáltak ezeket a felszíni képződményeket, az esetleges leszállóhelyek után kutatva. Az első ilyen gépezet a Luna–1 volt 1959.-ben. A Szovjetunió első sikeres űrszondája rengeteg hasznos tudományos mérést és megfigyelést végzett, többek között ennek az eszköznek hála tudhattuk meg, hogy a Holdnak nincs magnetoszférája. Az odaút során egy érdekes kísérletet is véghez vittek a szovjet kutatók. A szonda a fedélzetén szállított 1 kg nátriummal „mesterséges üstökössé” alakította magát az űreszköz és több mint három percig, 7 magnitúdós csillagként volt megfigyelhető az éjszakai égbolton. Luna 1 elhúzott a megfigyelni kívánt égitest mellett és később pályára állt a Nap körül, január 8-án az első mesterséges bolygóvá vált. 450 napos keringési idejével még mai is központi csillagunk körül kering
(A Luna-1) [2]
Több Luna egység is követte az első küldetést, egy Luna eszköz készített elsőnek fényképet a Hold Földről nem látható oldaláról. Egy későbbi misszió pedig sikeresen landolt a Hold felszínén 1966-ban. Rengeteg tudományos eredményt és felfedezést köszönhetünk a Luna programnak mely összességében egy sikeres tudományos projektként írta be magát a történelemkönyvekbe. Az Amerika Egyesült Államok is elindította a saját Holdszondáit 1966 és 1967 között összesen öt Lunar-Orbiter egységet küldtek a Holdra. Az amerikai egységek fő feladata a fényképes adatgyűjtés, melynek eredményeként a földi személyzet megfelelő leszállóhelyek után kutathat a leendő Surveyor és Apollo program számára. Az Surveyor-program olyan űrszondákat küldött égi kísérőnk felszínére, amelyek talajszerkezeti méréseket végezve kutattak megfelelő leszállóhely után. Elsőként a Surveyor-1 végzett sikeres landolást '66 májusában. Egy kis érdekesség, hogy a 2009-ben Hold körüli pályára állított Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) műhold nem csak az Apollo küldetések során otthagyott eszközökről készített felvételeket, hanem a Surveyor egységek leszállóhelyeit is megvizsgálta.
(A Lunar-Orbiter-1)[3]
A Lunar-Orbiter felvételei alapján a számos leszállóhely jöhetett szóba. De az ezért felelős bizottság – érthető módon – komoly feltételek szabott a leendő landolás helyét illetően. Elsősorban, mint arról már fentem említést tettem, csak is kizárólag síkság lehetett a kívánt helyszín. Kráterektől és nagyobb kövektől mentesnek kellett lennie. A dőlés szöge sem lehetett 2 foknál nagyobb, hogy a leszálló egység biztosan szilárdan állhasson, és földi start esetleges késése esetén is megközelíthető legyen. Bizony ez fontos szempont volt, hiszen egy szűk tíz perces késés a Holdra érve komoly kilométeres elcsúszásokat eredményezhetett. Három leszállási pont élvezett elsőbbséget, de természetesen a felvételek pontosságáról is meg kellett győzködni. És az emberi szem abban a korban mindennél többet ért, ha észlelésről van szó. Így két Apolló küldetés tette fel azt a bizonyos pontot az ire. Az Apolló – 8 felmérései szerint még a 1-es számú leszálló hely tűnt a legalkalmasabbnak a Nyugalom Tengerének legkeletibb pontján, amelyet a leszálló egység még képes volt megközelíteni. Az Apollo-10 a holdra szállás főpróbája mellett több mérést is elvégzett és újabb megfigyelésekkel bővítette a három leszállási pont dokumentációját. Thomas Stafford, parancsnok csapatával olyan felvételeket készítettek, amely alapján az addigi második leszállási pont tűnt jobb helyszínnek, a Hold látható felének közepe táján elhelyezkedő hármas leszálló hely itt már nem jött számításba. A végső döntés a Nyugalom Tengerének nyugati pontjára esett Moltke és a Sabine kráterek közti területre. Ezen az amúgy jelentéktelen területen írt történelmet Neil Armstrong és Edwin „Buzz” Aldrin
(Az Apollo-11 leszállási helye, valamit a Moltke, "Collins", Aldrin kráterek) [4]
[1] - https://history.nasa.gov/alsj/a11/AS11-37-5447HR.jpg
[2] - RIA Novosti archive, image #162831 / Alexander Mokletsov / CC-BY-SA 3.0, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=18065241
[3]- User Rotem Dan on en.wikipedia - NSSDC NASA PD image, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1050704
[4] - By NASA - Original Image: [1], Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=6117296
Forrás: Almár Iván: Űrhajózási Lexikon – 1981. Akadémia Kiadó/Zrínyi Katonai Kiadó ISBN 963-05-2348-5